Így kezdődött minden.

 

Nem emlékszem már, hogy szüleim mikor vették észre bennem az érdeklődést a zene iránt, valamint azt sem tudom, hogy ez az érdeklődés miben is nyilvánulhatott meg a számukra, de azt tudom, hogy az általános iskola elkezdése előtt egyszer csak már szolfézs előkészítőkre jártam.
Ennek volt köszönhető, hogy hamarabb tudtam kottát írni-olvasni, mint bármi mást.
Sosem fogom elfelejteni Mariann nénit, a szolfézstanáromat, akire a muzsika elméleti alapjainak megismeréséért és szeretetéért örökre hálával gondolok. Imádott minket, gyerkőc nebulókat és mi is őt.
Mariann néni csakis kifogástalan kosztümöket és olyan elegáns ruhákat hordott, mintha felkészülve kellett volna lennie arra, hogy bármelyik pillanatban a színpadra szólíthatják. Sokszor hajára kötött kendővel és arra feltűzött vastag keretes napszemüveggel jelent meg, mint valami madame és gyakran úgy cigarettázott hosszú szipkán keresztül, ahogy Liza Minelli a Kabaré-ban.
Az utánozhatatlan személyéhez hozzá tartozott még a hangja, aminek mélységeit talán csak Psota Irénével lehetett volna összehasonlítani, valamint a teátrális mozdulatai, amelyeket bármelyik karmester megirigyelhetett volna.

 
Itt kell megjegyeznem, hogy azokkal a hatalmas, rendszerint vérvörösre lakkozott körmeivel való zongorázása szintén példaértékű mutatványai közé tartozott...
A  XIII. kerületi, akkor még Fürst Sándor utcai (ma Hollán Ernő) zeneiskolának már a földszintjén mindig érezni lehetett Mariann néni finom parfümjét, ami nekem akkoriban egyet jelentett a zene illatával.

Mivel édesapámnak volt egy régi orosz gitárja, amin sokszor elpengette az általa tudott három és fél dalt, nagyon tetszett nekem a gitár...
Aztán a szolfézs előkészítőknek és Mariann néni vörös karmos zongorázásainak hála, nagyon megtetszett nekem a zongora is...
Mindkettőt szívesen választottam volna hangszeremnek, de végül mégis csak hegedűs lettem, ami végigkísérte az általános iskolás éveimet.
Állítólag olyan jó hallásom volt, hogy Mariann néni azt mondta: " Lacika, ezzel a füllel kár lenne nem a hegedűvel kezdeni! Az után, majd meglátod minden más hangszeren könnyű lesz megtanulnod játszani! " (Pár év múlva be kellett látnom, hogy mennyire igaza volt.)
Így hát elindult a vonós pályafutásom egy a zeneiskolától kölcsönkapott negyedes kis hangszerrel.
Talán a második hegedűórám után történhetett, hogy máris operát akartam írni... 
Persze, ez azóta sem valósult meg, de a lelkesedésemre tisztán emlékszem.

Biztos vagyok benne, hogy a kezdő " favágó " korszakom " fűrészelései " számomra sokkal élvezetesebbek voltak, mint a családomnak és a szomszédainknak, de egy-két év után már a kívülállók fülének is valóban kellemes szinten sikerült játszanom.
Habár a muzsikálás egyedül is örömmel töltött el (kivéve a sok-sok óra kötelező gyakorlást), a legjobban mégis a zeneiskola vonószenekarát kedveltem. Teljesen elvarázsolt, ahogy a szólamok minden irányból körülöleltek és hogy az én játékom is részese lehetett annak a nagy audio-misztikumnak, ami olyankor született.
Habár vonzódásom a gitár és a zongora irányába sosem múlt el (olyannyira, hogy az édesapám által tudott három és fél dalt idő közben én is megtanultam gitáron), az újabb hangszerek életembe való komolyabb belépéséhez ötödikes koromig várnom kellett...

Ekkor lett osztályfőnökünk az ebben az időben még Rajk László utcai (ma Pannónia utca) általános iskolában Éva néni, aki első sorban énektanárnő volt és szerencsémre nem csak, hogy tudott gitározni, hanem a kor kulturális szelleméhez igazodva egy pol-beat klub keretén belül szándékozott is megosztani az esetleges érdeklődőkkel hathúros, dalkísérős ismereteit.
Természetesen az első érdeklődők közé tartoztam, aminek következtében hamarosan megismerkedhettem az összes többi olyan alapakkorddal, amiket apukám három és fél dala nem tartalmazott. (Ennek örömére meg is kaptam életem első Cremona gitárját.)
Egyre jobban megtetszett a hat húr világa és a teljesebb hangzásból fakadó lehetőségek végtelennek tűnő tárháza, de a hegedűtanulmányaimat is folytattam tovább.
Miközben egyre több dalt megtanultam gitározni hallásból és már néhány verset is megzenésítettem, hat, vagy hetedikes koromban újabb hangszerrel bővült az otthoni instrumentumok készlete... Édesanyám egyik kolléganője éppen férjhez menni és elköltözni készült, ahová hely hiánya miatt nem tudta volna magával vinni a  gyerekkori hangszerét, így legnagyobb örömömre hirtelen kaptunk egy zongorát.
Nem ám pianinót (bár az is mérhetetlenül boldoggá tudott volna tenni), hanem egy rendes zongorát!
Igaz, hogy talán a legrövidebb fajtából, de ez semmit sem vett el szememben a kecsességéből és az értékéből.
Elkezdtem hát a billentyűkkel is barátkozni és bizony Mariann néninek megint csak igaza lett...
Elég hamar sikerült autodidakta módon megtanulnom egyszerűbb dallamokat, kíséreteket.
A zongora eleinte a húgomék szobájában állt, de úgy 15-16 éves koromban, egyik nap kitaláltam, hogy, ha a zongorán kívül más nem is nagyon, de az beférne az én kis szobámba, ami a lakásunk másik végében a konyhából volt bejáratos.
2.5m x 3.5m-nél biztosan nem volt nagyobb a valaha cselédszobaként funkcionálható kis birodalmam. A zongora pont befért az egyik hosszanti oldalon nyílóm ajtó mögé.
Idő közben szert tettem némi faipari ismeretekre (hangszerésznek tanultam) és talán volt egy kis örökölt kézügyességem is édesapámtól, aki kiváló képzőművész (grafikus, festő, szobrász), így könnyen kitaláltam, megterveztem és meg is építettem a szobám átalakult struktúrájához megfelelő bútorzatot; egy lépcsővel ellátott dobogót a zongora fölé, amin a kinyitható ágyam, egy kis éjjeli szekrény és néhány polc is helyet kapott.
Ekkor már komolyabb dalokat is képes voltam elzongorázni és írogattam instrumentális darabokat.
Hangszeres ismereteim és a zenei ízlésem változásait a következő kis történet mutatja be a legjobban:

Úgy 10 éves koromban költöztünk a Hegedűs Gyula utca 49-51 1. emelet 8-ból a Csanády utca 4/b 3. emelet 3-ba, ahol az én kis szobám ablaka három ház által körbevett udvarra, valamint a gangunkra és félig a szomszéd ajtajára nézett.
Közvetlen szomszédom, Berci bácsi, ritkán látható, nagyon kedves idős emberke volt.
A szobám melletti konyhánk ablakán olykor vidáman beszélgettek édesanyámmal.
Egyszer például:
- Hallom a Lacika hegedül... -
- Ó, igen! - mosolygott édesanyám büszkén.
- Esetleg hangos, vagy későn gyakorolt? -
- Neem, nem... csak néha megüti a fülemet ahogy muzsikál! Egész ügyes! - mondta nem teljesen őszinte rajongással az öreg.
Talán, ha egy év telhetett el, amikor hallottam, hogy Berci bácsi ismét megállt a rendszerint nyitott konyhaablakunknál.
- Elnézést... - szólt be halkan édesanyámhoz - Jól hallom, hogy a Lacika már gitározik is? -
- Igen, igen, de nem túl hangos, ugye? - aggodalmaskodott anyukám.
- Neem, nem hangos, csak feltűnt, hogy mintha gitározást hallanék és nem tudtam, hogy ez is ő. Ügyes gyerek! - mondta megint csak úgy, hogy én azért kihallottam belőle az enyhe rosszallást, csak mivel úriember volt, nyilván nem akarta megbántani az édesanyámat.
Nos, elérkezett az az időszak, ahonnan kezdve a zongoránk és én osztoztunk a cselédszobámon.
Az ezt követő egyik nap természetesen Berci bácsi ismét a konyhaablakunknál időzött...
- Bocsásson meg a zavarásért, de tényleg jól hallom, hogy a Lacika most meg már zongorázik is? -
- Igen! Ó, biztosan hangos lehet... Mondtuk is neki, hogy szerintünk nem jó ötlet bevinnie a zongorát abba a kis szobába... - szabadkozott édesanyám.
- Neem, semmi gond! Valójában jól is esik hallgatni, ha nem későn csinálja... - mondta ekkorra már tényleg őszintén a szomszéd úr, de azért még távozása előtt hozzá tette, hogy: - …csak néha eszembe jut, hogy régen milyen szépen hegedült ez a fiú! -