Nem tudom, hogy más hogyan van vele, de én elképesztő dolgokon vagyok képes elgondolkodni olyankor, amikor van egy kis időm. Mostanában pedig szerencsére már akad.
Habár ezzel a "szerencsével" az irományom elolvasása után nem biztos hogy mindenki egyet fog érteni.
De, ha már a szerencsét említettem...

Előfordulhat, hogy valakire azt mondják, hogy:
"Ő a szerencse fia!"
Mostanában, sőt, az elmúlt 10-20 évben egyáltalán nem találkoztam így, ezzel a kifejezéssel, de ettől még nyilván létezik nem csak a szóösszetétel, hanem maga a szerencse fia is, csak éppen lehetséges, hogy mondjuk sok honfitársunkkal együtt már ő is régen külföldön él.
Vagy ha a szerencsének több fia is van, ami persze miért is ne lehetne, akkor valószínűnek tartom, hogy mindegyik valami más élőhelyet választott magának a Földön, mint a mi kis országunk, s ezért nem kerül szóba nálunk sehol sem a nevük.
Az is elképzelhető, hogy maga a szerencse eleve külföldi születésű, így nyilvánvaló hogy a fia, vagy a fiai sem magyarok és ezért nem szerepelnek az itthoni hírekben.
Vagy csak én nem nézek sokat híreket?
Valóban, de nem véletlenül és ebbe most mélyebben nem is akarok belemenni.

Viszont a "szerencse fia" dolog továbbra is izgat...
Ahogy az is, hogy a szerencsének például lánya sosem született?
Vagy csak én nem találkoztam még ezzel a kifejezéssel, hogy a "szerencse lánya"?
És mi van a szerencse unokáival, dédunokáival, vagy éppen a szüleivel?
Mert ugyebár olyat nem szoktunk mondani, hogy valaki a szerencse anyja, vagy apja...
Pedig már az a pár is eleve a szerencse gyermekeinek lenne mondható, akiknek az utódjaként születik (illetve született) meg maga a szerencse!
Viszont, ha ebből a gondolatmenetből indulok ki, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy vajon hogyan születhetett meg a szerencsétlenség?
Egy dolog biztos, hogy a szerencsétlenségnek akármennyire is szerette volna, soha nem született gyermeke.
Ez tuti!
Hiszen ki hallott már olyat, hogy "a szerencsétlenség fia"? (Lánya meg aztán pláne... )

Habár a szerencsétlenség fiának nem létezését szerintem eléggé logikus érvvel bizonyítottnak könyvelem el, egy színésznek mégis, többször is sikerült őt kiválóan megidéznie egyes filmjeiben.
Lehet, hogy koromból fakadó nosztalgiával gondolok vissza rá, de akik szintén ismerik őt, szerintem egyet fognak velem érteni abban, hogy ez a színész nem lehetett más, csakis Pierre Richard.
Úgy gondolom, hogy a mára meglévő nevetőráncaim kialakulásának kezdeti okai nagy mértékben hozzá fűzhetőek...
Csak néhány cím a régi, szerintem kiváló vígjátékaiból:
"Félénk vagyok, de hódítani akarok, Magas szőke férfi felemás cipőben, Balfácán"
Volt idő, amikor annyit néztem Pierre Richard mozikat, hogy a végén azt vettem észre, hogy magam is kezdem úgy vonzani a szerencsétlenséget, mint ő a Balfácán-ban.
Ha mondjuk egy napok óta felszáradt esőből csak egyetlenegy tócsa maradt valahol a kerületben, biztos, hogy nekem valamiért arra vezetett az utam és beleléptem, ami természetesen bokáig ért.
De olyan is volt, hogy tizenéves koromban egy nyári vendéglátóhelyen leültem egy fonott fotelba, ami az akkori pehelysúlyom ellenére is leszakadt alattam.
Valószínűleg már előtte hibája lehetett és már csak egy szellő is elég lett volna neki arra, hogy megadja magát, de azért az érdekes, hogy az eseményt követően átnéztük a helység összes fotelját és egyikkel sem volt semmi baj.
Totál, mint Pierre Richard a Balfácánban!

Rendszeresen fordult elő nem csak velem, hanem a környezetemben is megmagyarázhatatlan jelenség.
Barátaim számára idővel egyáltalán nem volt meglepő, hogy ha például egy vonaton ránéztem egy ablakra az magától kinyílt.
Ajtóval is történt ilyen többször is.
Amikor az emberrel ilyesmi egyszer kétszer történik, nem tűnik fel neki annyira, de amikor már tízszer, hússzor, azért az már több, mint gyanús.
Aztán fordított eset és előfordult ám:
Ránéztem a vonaton egy ajtóra amin előtte egy perce ment ki valaki, aztán viszont nem tudták többé kinyitni.
Hogy olykor kiszakadt a kezemben egy szatyor, vagy pont "engem tisztel meg" egy galamb, vagy úgy csukódik be a metró ajtó, hogy odacsípi a kabátomat és én képtelen vagyok elmozdulni a következő megállóig, vagy hogy ahogy rálépek a mozgólépcsőre, az megáll... ezek idővel mind természetessé váltak a számomra.
Néha még ma is "művelek" elképesztő dolgokat (pl. volt, hogy úgy sikerült elmennem egy kilincs mellett, hogy az övbújtatómnál fogva felakadtam rá), de azért sikerült már rég magam mögött hagynom a nagyobb "balfácánságokat".
Úgy hogy, ha nem is feltétlenül vagyok a szerencse fia azért az biztos, hogy a szerencsétlenségé sem.
Hiszen a hobbimból élek. (Még ha néha kicsit szórakozottan is.)

A szerencse fiával kapcsolatban pedig még csak annyit, hogy képzeljétek, a házunkban lakik egy ember, akinek az a neve, hogy:
Szerencse Balázs!!!
Lehet, hogy ő maga a "szerencse fia"...

Azt pedig már tényleg csak félve merem megjegyezni, hogy lakik nálunk egy "Bagaméri" bácsi is...
De tényleg!

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd munkámat támogatni 'havonta egy kávéval', kérlek nézd meg a Patreon oldalamat!

https://www.patreon.com/szaboleslie