Lassan egyre jobban kezd időm lenni végre egy kis megállásra és csendben elmélázni a létezés amúgy legtöbbször túl sebes és hangos, mindent elsodorni szándékozó folyamán.
Szalad az idő és az emberek sokszor észrevétlenül, már csak azért is vele akarnak szaladni, hogy lépést tudjanak tartani a változásokkal.
Vannak, akik egy egész életen át szaladnak, aztán a végén lepődnek csak meg igazán, hogy még nem is volt célzászló és puff, máris lekapcsolták a villanyt.
Na, ezt a fajta rohanást én sosem engedélyezném meg magamnak!
Inkább lemondok egyes megszerezhető, de aztán előbb-utóbb úgyis gazdát cserélő földi javakról, mint hogy ne üljek le néha újra és újra egy kicsit azt érezni, hogy igenis meg lehet állítani azt a bizonyos homokórát...
Legalábbis egy ideig, óráig, vagy néhány percig.
Most sem peregnek a kis szemcsék.
Nekem és velem nem.
A környezetem persze mozog, él, pulzál a városi forgalom az utcák végtelen érrendszerében, de én megálltam a térben és időben.
Illúzió?
Szép gondolat?
Lehet, hogy mindössze csak ennyi, de ezen most nem gondolkodom, mert még csak nem is gondolkodom.
Csak érzek.
Valami nagyon jót...
Egy picit azt, hogy minden úgy jó, ahogy van és hogy nem múlik az idő.
Persze tudom, hogy eközben most is változom, még ha nem is olyan tempóban, mint amilyen gyorsan eltűnt a nyár a szemem elől és helyébe hirtelen, egyik napról a másikra arcomba vicsorított az ősz.
A folytonos változás minden pillanata maga az élet keserédessége.
Egy gyönyörű elmúlásszimfónia, ami szerencsésebb esetben sok-sok tételből áll és legalább 90 évig zeng, mindenkinek személyre szabottan és szólóan.
Most a hátam mögött éppen levelek versenyeznek surrogva egymás mellett a járdán...
Ismerős tétel.
Hallottam már eddig éppen ötvenszer, de mégis egy kicsit valahogy mindig másképp hangzik.
A nagy zeneszerző folyton hozzá told néhány eddig még sosem hallott harmóniát, dallamot.
Vidámakat és szomorkásakat egyaránt.
Így szép és így jó.
Mégha olykor olyan bolondos is.
Azt pedig kérem nézze el nekem a kedves olvasó, hogy ebben a pár sorban a könnyen elviselhető mértékűnél talán valamelyest túlzottabban szentimentalistára vettem a figurát.
Csakis ez a mai csodálatos, napsütéses őszi délután a felelős ezért!?
Persze mire ez a kis fogalmazáció a nyilvánosság elé kerül, elképzelhető, hogy éppen konokul esni fog az eső és be kell majd indítani a fűtést az otthonokban.
Sebaj.
Csak tudatni szerettem volna veletek, hogy szerintem néha a semmi történés is milyen baromi jó tud lenni!

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd munkámat támogatni 'havonta egy kávéval', kérlek nézd meg a Patreon oldalamat!

https://www.patreon.com/szaboleslie