Sokszor határozottan érzem, hogy a gyerekkoromban rám rakódott falusi élmények mennyivel
másabb emberré formáltak engem, mint mondjuk egy örökös panellakót.
Persze minden gyerek képes csodának látni azt, amibe beleszületik és amiben felnő, de az, hogy
nekem ez a csoda úgy 15 éves koromig messze nem csak a betontengerben hömpölygő autóáradat
között zajlott, örök hálával tölt el.
Születésem környékén vettek a szüleim egy kis 'tanyát' (mi csak így hívtuk) Fejér megyében,
Válon és azon belül is a település nyugati dombvonulatának tetején a valaha volt Hétház utcában
(ma Kossuth utca).
A 'tanya' ócska, már akkor közel 100 éves vályogházból és hatalmas kertből állt.
A villany ugyan be volt vezetve, de a tűzhely (sparhelt) fával működött (később lett gázpalack), a
vizet a kerekes kútból húztuk és bizony a wc is csak egy összetákolt fa kuckó volt a tyúkól
végében. Valahogy mégsem zavart soha senkit a városi élet megszokott luxusának mindennemű
hiánya.
Annyi minden volt, ami a bérházak birodalmában nemigen látható:
Gyümölcsös, baromfi, lóca, zöldségeskert, patakpart, vetésforgó, kerek-domb, bádogkád (azaz
falusi jakuzzi), lovasszekér, búcsú, földút, gyurgyalag, mezítlábas foci az utcában, kerti és
barkács szerszámok, csúzli, dunyha, borospincék, must, házi ribizliszörp...és még sorolhatnám.
Amik még felejthetetlen adalékai voltak ezeknek a nyaraknak, az nagymamám főztjei és
nagypapám meséi.
Édesapám szülei is Budapesten éltek, de késő tavasztól kora-őszig a tanya volt az otthonuk.
Nagypapámra és meséire kitérnék egy kicsit, ugyanis dalszövegírói, vagy csak úgy egyszerűen
'írói' vénámat úgy gondolom, hogy alapvetően neki és a kifogyhatatlan történeteinek
köszönhetem.
Papika egy kicsit a családunk Háry Jánosa volt. Több kalandja is kiderült már, hogy nem egészen
úgy történt, ahogyan azt ő előadta...
Nekem viszont akkoriban csak az volt a lényeg, hogy meséljen, mert ahogyan ő tudott, úgy senki.
Az már mindegy is volt, hogy a katonakorában 'átélt' kalandjait szövögeti e éppen, vagy
rögtönzött ifjúsági regénnyel halmoz el. Kérésemre bármikor képes volt ott folytatni a történetet,
ahol a legutóbb abbahagyta, csak esetleg eszébe kellett juttatni, hogy hol is tartott.
Meséléseire a legkiválóbb alkalmak a falusi vásárlások voltak, amikre általában kettesben
mentünk.
Mivel autónk nem volt, bicikli pedig ha lett is volna, a dombról le, vagy éppen arra felvezető
gyalogút teljesen alkalmatlan volt a kerékpározásra, az autóút pedig nagy kerülő is lett volna és a
TSZ-be járó munkagépek miatt veszélyes is, így ilyenkor nem maradt más hátra, le kellett
battyogni a dombról. A séta pedig csak mesélve jó... :)
Ezek az utak elvezettek a nagy templom mellett, majd az iskola előtt és csak azután, jó
háromnegyed óra séta elteltével jött a település nyugati 'üzleti negyede', a takarmánybolt, a kis
közért, a vegyesbolt és az elmaradhatatlan kocsma.
Ráadásul ilyenkor, amíg nagypapám gyorsan megivott egy sört a kocsma előtt én mindig kaptam
vagy egy üdítőt, vagy egy Leo jégkrémet.
Olyankor pedig külön ünnep volt a számomra, amikor valamit nem sikerült megvásárolnunk a kis
közértben, mert ez azt jelentette, hogy a lenti bolthoz is el kellett battyogni, ami oda-vissza plusz
legalább egy óra mesét jelentett, valamint a lenti kocsmánál (mert egy rendes faluban minden bolt
közelében van ám kocsma ;) ) Papikának járt még egy sör, nekem meg fagyi (mert ebben az
ivóban még az is volt!).
Ha belegondolok, hogy hány üdítőt és jégkrémet kaptam gyerekkoromban a faluban, a köztük
eltelt mesékkel biztosan meg lehetne tölteni egy könyvespolcot. De jó is lenne, ha mind
meglennének!
Papikáról nem is beszélve, aki nagyon korán, tizenöt éves koromban ment el.
Sajnos csak egy ifjúsági története maradt meg bennem közel teljesen, de ezt megfogadtam, hogy
egyszer meg fogom írni és kiadom...
És hogy miért „okoltam” korábban nagypapám meséit a dalszövegírói, vagy írói vénám
kialakulása miatt? Azért mert ha jobban megnézzük én is csak mesélek, bár igaz, hogy legtöbbször dalban,és bizony az én történeteim is tele vannak valóságos élményekkel is és néhaegy kis Háry Jánossal... :-)