A szerkezetek, hogy a refrének sokszor előre-hátra is szervesen kapcsolódnak a versszakokhoz, a felépítések, a történetmesélés, vagy az érzelmek kifejezésének káosz szerű absztrakciója, a költői képek és a hangok harmóniája, mind-mind elvarázsolt.
Már amikor az első dalokat el tudtam játszani (kezdetben csak gitáron, később zongorán is), rögtön úgy éreztem, mintha egy kicsit én is azok közé tartoznék, akik az adott szerzeményeket írták, énekelték, előadták.
Onnantól kezdve csak az munkálkodott bennem, hogy egyszer majd én is olyan dalokat írjak, amikkel az embereknek annyi örömöt tudjak okozni, mint amennyit nekem is okoztak más dalok szerzői, előadói és muzsikusai.

Sok helyen említettem már, hogy úgy igazán csak huszon-párévesen kezdődött el a zenei pályám, Roy-jal, utcazenészként.
Előtte is írtam néhány nótát, meg egy fél musical-t, de más zenészeket csak 21-22 éves korom után ismertem meg.
Jó érzés volt köztük mozogni, de valahogy mindig kilógtam mindenhonnan.
Habár hamarosan énekeltem egy-két zenekarban is, nem tudtam igazi bandatag lenni a mások által írt szerzeményekben, túlságosan munkálkodott bennem a saját világom.
Gitárosként és énekesként nem voltam tanult zenész (bár a gyerekkori 8 év hegedű kétségtelenül kiváló alapnak bizonyult), úgy hogy a profi mágusok közé (még sokáig) nem tartozhattam.
(Most sem tudom, hogy hová vagyok besorolható, de ezt majd eldönti a közönség és az idő.)

Sosem tudtam egy stílusnál leragadni, így nem voltam se blues, se rock, sem pop, sem jazz zenész, csak egy muzsikus kölyök, aki mindent szeret, ami csak zene, de úgy igazán nem tartozik sehová.
Voltak olyan időszakok, amikor ilyen-olyan felállásban működött a saját zenekarom is, de nem volt még igazán kiforrott próbálkozás, meg már akkor is értelmes dalokat igyekeztem írni, amiknek nem nagyon találtam a helyüket ebben a fura világban.
Valahogy mindig az maradt a legegyszerűbben működő felállás, hogy egyedül, egy gitárral járjam az utamat, éjszakai helyeket, ahol úgy játszhattam és azt, ahogy és amit szeretnék.
Persze feldolgozások is kellettek, sőt, volt, ahová csak azok, de azért valahol a saját dalaimnak is mindig volt egy pici helyük.
Érdekes, hogy kocsmákban, kis közegben, rendszeresen betaláltak a szerzeményeim, és pont a közönség biztatására mertem írni és játszani újabb és újabbakat.
Aztán eltelt jó pár év, jöttek az első dalszövegírói sikerek, Trambulin és társai, de a saját szerzeményeimmel nem sikerült kiugrani.

Próbálkoztam kiadókkal is.
Volt, ahol azt mondták, hogy:
-"Klassz dalok, csak az egyik kicsit Zorános, a másik meg olyan Charlie-s és hát Zoránból és Charlie-ból is ugyebár van már egy-egy vitathatatlanul kiváló a palettán.
Viszont a szövegeim nagyon jók... Van itt egy-két produkció, akiknek kéne szöveg. Nem akarok írni mondjuk a Fresh-nek?"-
Naná, hogy nem akartam.
Addigra már hallottam róluk.
Maradjunk csak annyiban, hogy nagyon nem az én világom az a műfaj...
Viszont ez az eset úgy elvette a kedvemet a kilincseléstől, hogy soha többé nem is próbálkoztam egy kiadónál sem.
Tényleg nem.
Gondoltam egyszer majd csak megtalál valaki, aki komolyan tud venni engem és azt, ami bennem van, azzal ment tovább minden úgy, ahogy addig is...

Szöveget írtam sokaknak (persze csak akiknek szívesen tettem) és játszottam (főleg egyedül) ahol csak tudtam és gyűltek a saját dalaim.
Szinte minden évben született egy lemeznyi anyag.
Közben pedig folyamatosan azt éreztem, hogy kellek is, meg nem is...
Lelkem és a zenei tevékenységem egyes részeire igényt tartott a világ, de a teljes egészem nem passzolt sehová.
Egyszerre voltam mindenkié és senkié.

Azóta sok minden került már a hátam mögé:
- Rengeteg fellépés.
- Most készítem a tulajdonképpen 7-ik saját lemezemet. (Az első nem volt hivatalos kiadvány, a harmadik pedig dupla album volt.)
- Többszáz dalszöveg és nóta sorakozik már a múltam seregében.
- Sikerült elérni, hogy megismerkedhessek olyan fantasztikus emberekkel és dolgozhassak is velük, akikkel kapcsolatban az ilyesmi még néhány éve is csak álom volt. (pl.: Horváth Attila, Charlie és László Attila)
- Egyre több felől hallom, hogy a pályatársaim elismerően beszélnek a munkásságomról. (Ez mindig nagyon zavarba tud hozni, de persze közben jól is esik.)
- Mindig van munkám és abból élek, amit szeretek csinálni.

Mégis a mai napig sokszor úgy érzem, mintha nem tartozék sehová.
Úgy zajlanak körülöttem zenei események, fesztiválok, műsorok, hogy szinte nem is veszem észre, hogy vannak, vagy voltak.
(Jönnek-mennek mindenféle új produkciók, akikről még soha nem is hallottam.
Létezik egy csomó olyan is, amiket egyáltalán nem értek, hogy miként lehetnek sikeresek, de ez már más tészta...)

Elmondhatom, hogy miközben minél több dolgot értek, egyre kevesebbet is.
Nyilvánvaló, hogy nem fiatalodom és hogy vannak olyan vonatok, amik már soha nem jönnek vissza és vesznek fel.
Persze vannak olyanok is, amikre soha nem is óhajtanék felszállni...
Szomorúan konstatálom, hogy manapság a médialehetőségek zöme a bohócoké, a gagyi legtöbbször aranyat ér, a valódi értékek pedig figyelmet sem kapnak.
Kesergésnek tűnhetnek a szavaim, pedig nem ez a szándékom.
Csak szerettem volna veletek megosztani néhány gondolatomat és a jelenkori érzéseim egy részét.
Igyekszem tenni és jól tenni a dolgomat, közben pedig, ha magamat úgy is érzem néha, mintha kicsit hontalan lennék a mai zenei világban, remélem a dalaim egyszer majd megtalálják a helyüket.
Ahogy fentebb már fogalmaztam, "majd eldönti a közönség és az idő".