Ha volna két életem

Tisztelt Olvasó!

Bár nem ezzel a bekezdéssel szerettük volna indítani a blogot, ellenben úgy érezzük, ez az indulás napján nagyon aktuális!

Jó szórakozást kívánunk!

 

'Ha volna két életem'

Nem szokásom másoktól idézni, de ez alkalommal mégis indokolt, hogy kivételt tegyek és mentorom, Horváth Attila egyik ikonikus dalcímét használjam.
Most, amikor e fejezetet írom, éppen egy hét van még hátra addig a klubestemig, ahol Attila lesz a vendégem.

Attila réges-régen maga is gitározott, énekelt, viszont mivel már jó 40 éve a dalszövegírás mellett maradt, nem várhattam el tőle, hogy közös produkcióval örvendeztessük meg a nagyérdeműt. Ebből a helyzetből kiindulva rendhagyó módon csak az általa írt dalokból állítottam össze a műsort, amit úgy terveztem, hogy néhányszor Attilával történő beszélgetésekkel fogunk teljessé tenni.
Ezért nem csak zeneileg, hanem Attila-történetileg is igyekeztem felkészülni...

Miközben a dalokat válogattam, riportokat néztem és hallgattam, vagy éppen olvastam, amihez csak hozzáfértem, elhatalmasodott bennem egy érzés, hogy:
Az összes zenei tevékenységemmel együtt a dalszövegírást szeretem a legjobban!
Ezt eddig még talán magamnak sem vallottam be soha.
Végtelenül boldoggá tesz a muzsikálás (történjen az egyedül, vagy több személyes formációban), a zeneszerzés, hangszerelés is, de a szavakkal alkotás mégis mindent visz.
Arra is rájöttem, hogy érzékeny vagyok Attila szövegeire...
Ez abban (is) nyilvánul meg, hogy dalai böngészése közben kiderült, hogy rengeteg olyan szerzemény létezik, amiket már gyerekkoromban is szerettem, viszont csak most tudtam meg, hogy mind-mind Attila zseniális szövegei által lettek felejthetetlen dalok. Olyan műfajú zenék is voltak köztük, amik egyébként egyáltalán nem tartoztak akkoriban a kedvenceim közé, vagy éppen nem is volt meg nekünk otthon, csak valahol máshol hallhattam. Akkor még talán megfogalmazni sem tudtam volna, hogy miért tetszenek, pedig egy kis utánajárás után könnyen kiderülhetett volna, hogy az egyik legfontosabb tényező azonos bennük: a dalszövegíró.
A lassan 30 éves zenész pályám alatt sokszor gondolkodtam azon, hogy milyen jó lett volna a 60' évek zenei változásaiban tizenévesként élni, aktív részesének lenni a beat és a rock korszaknak...
Szerencsémre a beat korszak vége felé már éltem és szüleimnek, az osztályfőnökömnek, valamint Bródy Jánosnak (a műfaj kiváló szerzője és az itthoni megteremtője) és munkásságának köszönhetően már fiatalon magam is pengettem ilyen dalokat. A rock zene néhány nóta kivételével jó nagy késéssel, csak 20 éves korom után ért el engem úgy igazán. Horváth Attilát pedig csak majdnem 30 évesen ismertem meg. Azóta is ritkán találkozunk, beszélgetünk, van hogy évek is kimaradnak, de a "csend éveiben" is mindig örömmel gondolok rá, a szavaira és a tanaira. Talán csak számomra érdekes egybeesés, hogy éppen abban az évben születtem, amikor Attila megismerkedett Balázs Fecóval, akivel aztán kicsit később elkezdődött az azóta is (és remélem még jó sokáig) tartó dalszövegírói pályája.
Sokszor belegondolok, hogy vajon hogyan alakult volna az életem, ha mondjuk már gyerekkorom óta ismerném Attilát?
Bármilyen távol is áll ez a gondolat a jelen valóságától, akkoriban bizony mégis komoly esély volt arra, hogy mindez megtörténjen...

Történt ugyanis, hogy édesapámnak anno osztálytársa is és nagyon jó barátja is volt egy bizonyos Köves Béla, aki aztán a keresztapám lett. Sajnos az élet még egészen kis koromban elsodort mindenkit a maga útja felé, így megszakadt a kapcsolat.
Sok-sok évvel később, már javában zenész szárnyaim próbálgatása közben megismertem az éjszakában egy legendás dobost.
A találkozásunkból nem lett szorosabb, baráti kapcsolat, de mindig szeretettel és tisztelettel köszönök neki, amikor összefutunk valahol és nagyon jó érzéssel váltok vele pár szót, ha tudok. Volt olyan is, amikor mint kiderült direkt engem jött el meghallgatni, szintén legendás gitáros kollégájával, még a régi Fészek klubba. Nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy Závodi János és Köves Miklós "Pinyó" az én művészetemet tartotta érdemesnek egy este mellé.
Amikor Pinyóval először találkoztam és utána otthon elmeséltem, édesapám hatalmas meglepetéssel rukkolt elő:
Ekkor tudtam meg, hogy Pinyó bátyja a keresztapám, akivel amióta az eszemet tudom, még soha nem is találkoztam. Ezután én mindig mondtam Pinyónak, hogy egyszer hozza már el a bátyját, ő meg mindig mondta nekem, hogy "egyszer hozd le a kis Szabót" (ez volt az apám), apám pedig természetesen folyton távüdvözölte Pinyót és Bélát, aztán ez valahogy így maradt egészen addíg, míg szegény Béla itt hagyta a földi létet nekünk.
Úgy hogy nem jött össze és sajnos most már soha nem is jöhet, ez a nagyon régóta elmaradt találkozás.

Én pedig továbbra is néha arra gondolok, hogy ha lett volna két életem, az egyiket minden örömével és fájdalmával együtt valószínűleg ugyanígy élném, ahogy azt most is teszem, viszont a másikban úgy képzelem, hogy apámék nem sodródnának el egymás mellől a keresztapámmal, aminek következményeként biztos, hogy már 10 évesen Piramis rajongó lettem volna és akkor már az is tuti, hogy a kezdeti gyerekkori verseimkor ismertem volna Horváth Attilát, akinek rengeteg más produkció mellett a Piramis szövegeket is köszönhetjük.
Ki tudja mi lett volna?


Persze így is jó, de azért "ha volna két életem..."