Elképzelhető, hogy az emberiség személyes együttlétezése kapcsán is több helyen igaz lehet, de az internetes oldalakon egyre több esetben futok bele olyan szintű gyűlölködésbe, meggondolatlan sértegetésekbe, egymás bántásába, hogy csak úgy guvad ki a szemem a megrökönyödéstől.
Az életünket így, vagy úgy, de mindenképpen átszövő világhálónak vannak persze klassz "oldalai", lehetőségei, de hatalmas hátulütői is.
(Elszorul a szívem, ha összehasonlítom a mondjuk csak húsz, harminc évvel ezelőtti lemezeladási számokat a mostaniakkal.
De most nem erről akarok beszélni.)
Úgy gondolom, hogy az internet egyik legvisszataszítóbb hátulütője a sok esetben arctalan kommunikáció adta lehetőségekből fakadó mások bírálása.
Vegyük például, hogy valaki, mondjuk egy zenész felrak valami videót a youtube-ra, ami szakmai szempontok szerint lehet akármilyen értékes, természetesen akkor sem tetszhet mindenkinek. Ez tény.
DE..
...ha egy videót megnéző embernek nem jött be, amit látott, hallott, mi a fenének nem tud  csendben továbbkattintani, vagy valami számára is örömöt okozó tevékenységet keresni, miért kell fröcsögve odakommentelnie a sokszor nyomdafestéket nem tűrő negatív véleményét?!
Tényleg van olyan ember, aki ettől jobban érzi magát?
Nem értem.
Az elkövető pedig lehet, hogy egy pillanatra sem gondol bele, hogy mennyire maradandóan is tudnak fájni azok a gonosz szavak.
Egyébként a youtube esetében élből nem értem, hogy mire jó a "dislike" funkció?! Ha valakinek valami nem tetszik, ne nézze, ne hallgassa, lépjen tovább!
Mit érezhet az az ember, aki ha negatív irkálásra éppen nem is szánja magát, de azért biztos, ami biztos, odanyom egy "nem tetszik"-et?

A "jelenséget" illetően ez a negatív véleményezés mánia sajnos még az enyhébb variációk közé tartozik...
Ami még inkább kikerekíti a szememet az az, amikor valamihez hozzászól egy ember (és ez már nem csak a youtube, hanem a facebook, filmes oldalak, stb. esetében is igaz), akinek a kommentjébe egyszer csak beleköt egy vele egyet nem értő személy, aztán ha az előbbi kommentelőnél is elszakad a cérna (és sajnos a legtöbbeknél nem elég strapabíró az a cérna és bizony elszakad), akkor hamarosan ott vagdalkoznak egymást szidva a világhálón, fantázianevek mögé bújva, arctalanul, az eredeti témától végül már olyan messzire elkanyarodva, mint ide a Hold.

Úgy látom, hogy egyre ingerültebbek, türelmetlenebbek, bírálóbbak és gyűlölködőek az emberek, az empátia pedig egyre inkább kezd kiveszni az életünkből.
Eszembe jutott, hogy az új lemezemen van egy dalom, a "Túlfordult világ", aminek néhány sora azt hiszem ehhez a témához is jól kapcsolható:

"Néha csak pihennék
Hova gyorsul még a világ?
Semmire nincs idő
S annyira dühítő az irány!

Merre haladunk emberek?
Ami tart meddig mehet?
Kicsit álljunk néha meg, amíg még lehet!"

Végezetül pedig elárulom, hogy mi volt az a Hrabal részlet, amibe belefutottam és ami katalizátorként hozta működésbe az agyamban ketyegő gondolatbombát:

"Lao Ce  írta a TAO Te King-ben 500 évvel Krisztus előtt: "Ismerni önnön fehérségét és vállalni önnön feketeségét, ez a példakép a mennyek alatt. Ismerni önnön dicsőségét és vállalni önnön gyalázatát, az ilyen ember a mennyek tartóoszlopa." Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom cáfolja ezt. A lasanoforos perzsául éjjeli edényt jelent. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége alkotja.
Mi, a huszadik század gyermekei hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk. Márpedig ez a káosz kezdete. Ez a szembesítés nem más, mint a régiek bölcsességének a dicsérete és a kortársak ostobaságának a bírálata, hacsak nem okosodnak meg és nem térnek vissza az ember dialektikus portréjához, mint minden dolgok egyedüli mércéjéhez."

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd munkámat támogatni 'havonta egy kávéval', kérlek nézd meg a Patreon oldalamat!

https://www.patreon.com/szaboleslie