21 éves korom táján kezdtem el dalokat írni.
Attól fogva viszont folyamatosan dőlnek belőlem.
Jönnek, ha kell, ha nem.
Az "A Dalnok könyve" című dupla-albumom előszavában már "krónikus-krónikás"-ként aposztrofáltam a "Dalnok"-ot, azaz könnyen rá lehetett jönni, hogy magamat.
Szeretem azokat a munkákat is, amikor megrendelésre kell alkotni, akár egy előre meghatározott témában, de a szabadon született szerzeményeket kétségtelenül sokkal igazibbaknak tartom.
Lelkem egy-egy féltve őrzött darabkái ezek mind.

Sokszor említettem már zenész kollégák körében, amikor a zeneszerzés fortélyai kerültek terítékre, hogy én nagyon szeretem hagyni, hogy az egyes születendő dal hadd legyen olyan, amilyennek lenni akar.
Ezt a gondolatot még az egyik nótámba is beleszőttem:
"...szóljon újra csak úgy, ahogy szólni akar..." (A Dalnok könyve - Mese)
Nem szeretek a stíluson és a hangszerelésen előre töprengeni.
"A dal a fontos", a többit pedig majd úgyis hozza magával.
Éppen ezért is szoktam bajban lenni, amikor valaki nekem szegezi a kérdést, hogy:
-"Milyen zenét játszol?"-
De ezt már egy korábbi blogomban részletesen kifejtettem.

Nagyon sok féle stílusban írtam már, de a stílus kialakulását szeretem magára a dalra hagyni.
Úgy tartom, hogy egy jó dal, az jó dal és ez nem stílusfüggő.
Születhetnek persze ilyenek érdekből és megrendelésre is, de ez már más tészta.
Én a magától gyúródót valahogy mindig ízletesebbnek tartom.

A mai könnyűzenékben sokszor úgy érzem, mintha sajnos pont maga a dal nem számítana semmit.
A szöveg alibi-sorokkal és mindenféle hibákkal van tele, a "zene" pedig hallhatóan csak utánozni próbál egyes máshonnan "kölcsönvett" hangzásokat és kliséket.
Ahogy azt Horváth Attila szokta mondani, "uniformizálódnak".
A legtöbb esetben olyan jellegtelenek a mai zenék (és ez már nem csak itthoni jelenség), hogy az egyes dalokat és az előadóikat akár simán el lehetne egymással cserélni anélkül, hogy észrevennénk.
Természetesen tisztelet a kivételeknek.
Egyébként meg nem is akartam itt kultúr-kritizálni, csak valahogy kénytelen voltam kicsit errefelé kanyarodni.

Volt nekünk egy utánozhatatlanul egyedi muzsikusunk (direkt használom ezt a szót), akinek mindig a dal volt a fontos.
Egyszer találkoztam vele...

Valamikor a 2000-es évek elején történt, hogy akkoriban sokat játszottam a Bartók Béla út, Mészöly utca sarki Nevada Pub-ban (Ma már nem ez a neve).
Más zenészek is megfordultak ott, de úgy emlékszem, hogy anno én találtam ki azt, hogy a galériára vezető lépcsőfordulón pont jól el tud helyezkedni a gitáros ember.
Ettől még elfértek a le-föl közlekedők, viszont onnan meg kiválóan szemmel lehetett tartani a teljes terepet és fordítva, a közönség is szinte mindenhonnan láthatta a zenészt.
Egyik este szokásosan nyomtam a művészetemet, amikor bejött egy fickó a pub-ba (minden mozgást jól láttam a helyemről) és csak úgy állva odatelepedett a pulthoz, tőlem kicsit jobbra, de szembe velem.
Néztem...
Ő is nézett összeszűkült szemmel, mint akinek füst ment a szemébe.
Olyan ismerős volt valahonnan.
Eközben persze éppen énekeltem valamit.
Aztán egyszer csak leesett nekem, hogy: Úristen, ez a Cseh Tamás!
Ő volt.
Ijedtemben majdnem elrontottam a dalt, ő meg rendelt magának egy pohár bort, aztán csak nézett engem tovább.
Még néhány nóta hátra volt a szünetemig.
Gondoltam hátha közben elmegy, mert kezdtem már igen kényelmetlenül érezni magam, ahogy ott figyelt.
De nem ment sehová.
Dohányzott, kortyintott néha egyet és csak figyelt szúrósan.
Elérkezett a szünetem, de továbbra is kellemetlenül éreztem magam, ugyanis a lépcsőről csak arrafelé tudtam lemenni, ahol ő állt.
Hirtelen épp a pultossal beszélt valamit, így gondoltam valahogy elslisszolok előtte...
De ahogy leértem volna, már vissza is fordult felém és még elém is lépett, nehogy meglógjak.
Ott állt tőlem egy méterre, ugyanúgy a szemembe nézve, mint a játékom közben végig és fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem.
Lefagytam.
Aztán megszólalt:
-"Tudod, már menni akartam, csak egy pohárra futottam be, de megláttalak és gondoltam megvárlak és kezet fogok veled!"-
Ekkor kezet is fogtunk.
Jól megszorított és közben azt mondta:
-"Te egy jó muzsikus vagy!"-
Végtelenül zavarban voltam.
Aztán hozzátette, hogy:
-"Na gyere, igyunk egy bort!"-
És ittunk.
Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk.
Nem maradt sokáig, mennie kellett haza.
Mint megtudtam tőle ott lakott a Nevada mellett (azóta azt is tudom, hogy két kapuval arrébb).
Sajnos nem találkoztam vele többé.

Gyerekkoromban a szüleim nagyon sokat hallgatták a lemezeit és így általuk én is. Akkor még szinte alig értettem azokból a dalokból valamit, de a hangulatuk mindig elvarázsolt.
Aztán valamikor huszonévesen újra felfedeztem Cseh Tamást és akkor már magamtól hallgattam őt néha.
Mostanában éppen az ő könyvét olvasom (amikor van egy kis időm az új lemezem munkálatai közben), ami akkor íródott, amikor ő már beteg volt.
Csodálatos gondolatok és érzések voltak abban az emberben!
Kár, hogy nem ismerhettem meg őt jobban még életében.
A könyv egyik fejezetében említi, hogy anno a fellépésein Bereményi Géza (dalainak zseniális szövegírója) mindig úgy küldte fel őt a színpadra, hogy:
-"Nem te vagy a fontos Tamás, csak a dal!"-
Ezen kívül még pár sort majd idéznék a könyvből, mert:
Nagyon sokszor lyukadtam ki oda (és ennek néhányszor hangot is adtam már szűkebb körben), hogy én legszívesebben csak játszanék.
Nem pénzért, csak úgy szívből.
Sok esetben olyan kényelmetlen is pénzt kérni ezért.
Persze, valamiből élni kell, de az olyan jó lenne, ha nem ezen múlna a létezés.
Ha valahogy másképp meg tudna lenni minden. Nem sok, csak annyi, ami nagyon kell egy nyugodt kis élethez.
Azért írtam le mindezt, mert Tamás (és beszélgetőpartnere, Bérczes László) könyvében egyszer csak egy ilyen részbe futottam bele:

Cseh Tamás:
"...Én sose figyeltem oda eléggé, aztán mire észbe kaptam, már rég odaígértem magam bagóért. El is terjedt rólam, hogy a Tamás egy üveg borért eljön. Mikor évek múlva ezeket visszahallom, akkor bepöccenek, mert én nem borért éneklek, hanem azért mert énekelni akarok. Franc essen ebbe a rohadt anyagias világba, mert ez is csak egy ilyen világban jut az ember eszébe. Elszoktunk a táltosainktól, nincs már garabonciásunk nincs szent emberünk, erkölcsünk, csak azt nézzük, ki mennyit kap. Nagyképű mondat, tudom, de talán azoknak vagyok távoli rokona, akik még jó hírrel, tisztességgel járták a világot. Hülye vagy, Tamás, mondták, hogy nem kéred meg az áradat. Mi az én áram? A dalnak nincs ára. Az énekest az ég madarainak kellene etetni, ők kellene, hogy tartsák, de ha ez nem tud megtörténni, akkor az emberek adjanak neki annyit, amennyi jó neki. És aki még ezt is megcsócsálja, vagy szájára veszi, az alantas ember, ennek az új világnak a semmirevaló embere."

Nem ereszt el ez a gondolat:
"A dalnak nincs ára. Az énekest az ég madarainak kellene etetni..."