A mi kapcsolatunk úgy igazán a katonaság után pár évvel vált szorosabbá, már a zenélésnek köszönhetően, de ez már egy másik sztori...

Szóval a Skála Metróban melóztam, amikor megkaptam a behívót.
A sorozásra abban az Újpesti Kultúrközpontban került sor, ahol két évvel korábban az Országos Diszkótánc Verseny elődöntői zajlottak.
Sosem fogom elfelejteni, hogy egy break mutatványnak köszönhetően akkor éppen repedt csuklóval nyomtam a show-t.

A sorozásra 88' januárjában került sor.
Ez előtt már jó fél éve nem találkoztam break-es cimborákkal.
Ott ültem a színházterem egyik sorában a sok velem közel egyidős idegen srác között, amikor egyszer csak pár sorral előttem valaki felém kurjantotta, hogy: -"Szabóka!"- (Így szólítottak engem akkoriban a barátaim és a break-esek is .)
A korábbi blogomban már említett Szabó Gyuri barátom volt az.
Ő rá is égető szüksége támadt a honvédségnek...
Kiderült, hogy sorsunk közös szerencsétlenségébe azért valami kis jó is szorult, ugyanis egy helyre kerültünk kiképzésre (majd utána is).
Mezőtúron próbáltak belőlünk katonát faragni, ami nem volt könnyű feladat.
A laktanyában, már az elhelyezéskor kiderült (hiszen kérdezték, hogy ki tud táncolni, vagy zenélni), hogy mivel foglalkoztunk korábban.
Na, onnantól kezdve a honvédség színeit képviselő break-esekként kellett készülnünk a közelgő Ki Mit Tud?-ra.
A kulturális eseményekért felelős politikai tiszt (emlékszem, Papp hadnagy) azt is kiderítette, hogy Gyurival mindketten elég jól rajzoljunk, úgy hogy igyekezett minket ellátni mindenféle ilyen jellegű feladattal (századnapló, tablók készítése...stb.) a tánc gyakorlás mellett, hogy ha lehet ne kelljen a harcászati kiképzéssel sokat foglalkoznunk.
Aminek egyébként eleve nem volt túl nagy értelme egy építőipari ezrednél, de mindegy.

Lényeg, hogy ismét összeakadtunk Gyurival és megint csak nyomtuk a break-et ezerrel.
Amikor az egy hónapos kiképzésnek vége lett szerencsére Pestre kerültünk.
A Ki Mit Tud?-on a páros produkciónkkal nem sikerült a döntőbe jutnunk, de Gyuri végül szólóban elhozhatta az első díjat.
Gyuri még a kiképzés közben megsúgta nekem, hogy ő ezt a másfél éves marhaságot nem fogja végigcsinálni és leszerelteti magát.
Először csak nevettem rajta, hogy "na persze, ha ez olyan könnyű lenne, akkor szerintem nem nagyon lennének honvédek", de ő csak erősödött, hogy majd megmutatja.
Aztán ideggyengeségre, vagy mire hivatkozva egyre többet járt orvoshoz és végül nem sokkal a Ki Mit Tud? után tényleg alkalmatlannak minősítették és felmentették a további szolgálat alól.

Én ottragadtam a századomnál az Örs Vezér tér közelében, ahol aztán írnokként, majd kapusként nem volt olyan szörnyű dolgom. Pesti emberként pedig annyit járhattam haza, hogy néha még inkább örömmel is maradtam bent a katona haverokkal.
Gyurival eleinte még lenyomtunk néhány fellépést (az egyik alkalmával pl. nem jól támasztott nekem a kidobásból hátraszaltónál és mivel nem sikerült eleget fordulnom úgy pofára estem, hogy kitört az egyik szemfogam), de aztán egy időre megszakadt a kapcsolatom vele is és a break-kel is.

A zene iránt egyébként a break-es évek és a sereg alatt továbbra is nagyon érdeklődtem.
Sokat gitároztam és mivel a laktanyánkban a klubteremben szerencsére volt egy zongora, azon is rengetegszer játszottam, gyakoroltam.
Az érdekesség kedvéért jegyzem meg,, hogy volt egy katonatársam, aki kiválóan zongorázott...
Ő Veress Flórián, akié ma Budapest egyik legprofibb hangstúdiója, a Silver Hill, ahol pl. az a legutóbbi Szekeres Adrien lemez is készült, amire az "Így jó" és az "Átutazók" című dalok szövegét írtam. ;)

A katonaság után figyelmem teljesen a zene felé fordult.
Mellé viszont szükségem volt valami munkára, így eleinte visszamentem a Skála Metróba, majd mindenféle alkalmi melókkal próbálkoztam.
Valamikor 91'-ben lehetett, hogy édesapám közbenjárásának hála bekerültem a műcsarnokba amolyan technikai munkatárs címen. Nem volt megerőltető munka, pláne, hogy csak 4 órás. Főleg paravánok, posztamensek karbantartása volt a feladat, és persze a kiállítások ki és bepakolása.
Itt ismerkedtem meg az egyik kedvenc dobos barátommal, Tóth Attilával, akivel egy brigádban nyomtuk és akivel pár évre rá egy zenekarban muzsikáltunk.
De addig még egyszer belépett a tánc az életembe...

Megkeresett az az osztálytársam, akinél anno az Andrássy úton kezdődött a break őrület és akivel a Maxim Varieté-t is megjártuk.
Rávett, hogy csináljunk egy nagy csapatot, mindenféle műsorszámmal, tegyük le az ORI (Országos Rendezői Iroda) vizsgát és irány a külföldi szállodák.
Az ORI vizsga szükséges volt ahhoz, hogy külföldre tudjanak minket szerződtetni.
Volt osztálytársam szerint nagy lehetőségek és pénzek várták ránk.
Én pedig elhittem...
A Műcsarnokban éppen végeztem egy hatalmas privát melóval (másodmagammal kifestettük az összes termet), amiért igen jó pénzt kaptam, hatvanezer forintot.
Hirdetések útján összetoboroztunk négy csajt a csapathoz.
Mivel a várható szerződések és a külföldi lehetőségek igen csak beizzítottak engem, megelőlegezve a többiek számára beleöltem a pénzemet a csapatba. (Úgy volt, hogy majd az első külföldi útból mindenki visszafizeti a ráeső részt.) Fellépő ruhák, egyen-melegítő, bűvésztrükk (mert még ezt is vettünk egy nagy bécsi bűvészboltban, hogy beépíthessük az egyik számba) lett a Műcsarnokos festésből.
Nem kis energiák árán összeraktunk egy nem is tudom pontosan, hogy hány perces (talán 40), teljes, utazó show-t, amiben volt 3 táncos csaj, 1 streaptees-es (szállodák night klubjába kötelező volt, hogy legyen ez is), volt a bűvésztrükkünk, break show és még Michael Jackson szám is.
Valahol még mindig megvan Jacko ruhájának a másolata, amit a Smooth criminal klipben hordott.
(Természetesen a jellegzetes patentos bőr cipőt is megcsináltattam hozzá.)
Az ORI vizsga zökkenőmentesen lezajlott.
Papírunk lett arról, hogy "revütáncosok" vagyunk. :)
Amíg a külföldi szerződésre vártunk elkerültünk néhány vidéki szállodába, night club-ba a műsorunkkal.
Idő közben én összejöttem az egyik táncoslánnyal.
Habár a néhány itthoni megmérettetés sikeresnek volt mondható, sajnos nem biztosított folyamatos munkát és bevételt, a külföldi szerződés meg egyre csak csúszott.
Aztán robbant a "bomba", amikor végre megjött volna...

Ugyanis kiderült, hogy nem is a korábban említett helyre, hanem valami sokkal rosszabbra kellene menni, kevesebb pénzért is, mint amiről addig szó volt és ráadásul a lányok nem csak táncosnőnek kellettek volna oda.
Hamar szétment a csapat.
Aztán a táncos csajban és a volt osztálytársamban is csalódnom kellett.
Persze a csapatba ölt pénzemből sem láttam viszont semmit.
Szó szerint egy életre elment a kedvem a tánctól.
Egyszer még majdnem megvillantottam valamit a régi időkből, amikor a Megasztárban készültem az egyik dalomra, de aztán a főnökség végül azzal az indokkal nem engedte, hogy: -"Ez nem Szabó Leslie show!"-
Ha nem, hát nem.
Sebaj!
Nagy valószínűséggel soha nem fogok már táncosként tündökölni, de nem bánom.
Annyi szép emlékem maradt a 80'-as évek break-es világából, ami sok táncosnak egy életre is elég lenne...