Na szóval, a Kosztolányi téri villamosmegállóban olvastam egy gyógyszer reklámot:
"Felejtse el a memória gondokat!"
Majd a gyógyszer neve és fotója következett.
Egy pillanatra megakadtam a reklámszövegen, majd kifakadt belőlem a nevetés.
Minek ehhez gyógyszert szedni?
Ha valaki feledékeny, csak hagyni kell... Előbb utóbb úgyis magától el fogja felejteni!
Végül is minden gondra megoldás tud lenni a felejtés.
Ha pedig valaki olyan bajba kerül, hogy mindenképp valami memória gyógyszert kénytelen szedni, akkor már nagy baj van. Ott aztán nincs megállás... Végtelen problémakörforgás veheti kezdetét.

Ugyanis élből előfordulhat, hogy elfelejti bevenni a felejtés elleni pirulát.
Vagy ki sem tudja váltani, mert mire bemegy a gyógyszertárba, kiesik a fejéből, hogy miért is ment be oda.
Jobb esetben fel van írva neki egy papírra.
Na de mi van, ha elfelejti elolvasni?
Vagy, ha az még meg is van neki, hogy a papírt el kéne olvasnia, amire felírta az el nem felejtendő dolgokat, de akkor meg jön, hogy vajon hová tette azt a cetlit?
Aztán lehet, hogy otthon véletlenül előkerül a lista, és még az is elkezd neki derengeni, hogy valami gyógyszert kellett volna vennie...
Igen ám, de a papírra úgy látszik elfelejtette felírni a gyógyszer nevét.
Csípőből meg sajnos nem jut eszébe.
- Á, megnézem a múltkori dobozt! - villanhatna át az agyán, de hogy azt hol keresse, azt már persze megint csak nem tudná.
Ekkor támadhat a mentőötlet, hogy felhívja az orvosát. De vajon hogy hívják a doktor urat? Vagy nőt?
Kétségbeesésében azt is kitalálhatja, hogy a szomszédjához fordul segítségért, az csak tudhat valamit róla és a feledékenységéről, ha már egyszer a szomszédja.
És ekkor simán történhetne ez is:

Becsönget, vár, semmi. Még egyszer becsönget. Megint vár. Megint semmi. Újra megnyomja a gombot, többször is egymás után, az utolsót pedig jó hosszúra is ereszti.
Semmi.
Síri csend.
Szó szerint, ugyanis a közvetlen szomszédja már több mint egy hónapja meghalt, még a temetésén is volt, csak hát ezek már törlődtek az emlékeiből.
Így hát még egyszer újra csöngetésbe fog...
A nagy hangversenyre ekkor már kinyílik a szomszéd melletti szomszéd ajtaja.
Memóriahibás hősünk szemében felcsillan a remény.
- Miért csönget ilyen veszedten? - kérdezi az ajtóban álló, melegítőben feszítő, fiatal férfi.
- Nincs otthon senki! Nemrég meghalt a néni, nem tudja? - folytatja.
- Ó, bocsánat, nem tudtam.
A fickó már éppen visszahúzódna otthonába, amikor emberünk a következő reményteli kérdést intézi hozzá:
- Ne haragudjon, nem találkoztunk mi már?
A férfi végigméri a csengetőembert, majd leszögezi:
- Nem hinném. Csak ma költöztem ide. Viszlát! - azzal be is zárkózik.
Hősünk pedig ott marad.
Ekkor kapcsolódik le a lépcsőház automata világítása. Csak meg kellene nyomni a villanykapcsolót és újabb pár percig máris dőlne a fény.
Igen ám, de hol van a kapcsoló?
A sötétben tapogatózva indul el a fal mentén, aminek egyszer csak vége szakad...
Kétségbeesve próbál megkapaszkodni valamiben, de nem sikerül, és hosszú bukfencezést követően a félemeleti lépcsőfordulóban köt ki, elterülve.
Hiába próbál megmozdulni, semmije sem engedelmeskedik.
Kiabálni szeretne, de csak nyöszörgést tud kipréselni a torkán.
És ekkor, valami csoda folytán beugrik neki minden.
Az egész eddigi élete.
Kiskorától a pár perccel ezelőtti villanykapcsoló keresésig, minden!
Össze-vissza kavarognak a gondolatai. Már tisztán emlékszik, hogy mikor kezdődtek a memória gondjai, hogy mikor ment el vele végre, és melyik orvoshoz, és hová, és hogy az melyik gyógyszert írta fel neki.
Az is beugrik neki, hogy gyerekkorában hova ásta el egyszer heccből anyjának a pénztárcáját, amit aztán sosem találtak meg.
Már a szomszéd Juli temetésére is emlékszik, és arra is, hogy rokonai híján ő fizette azt.
A saját fia búcsúszavai is eszébe jutnak, amikor közölte vele, hogy elege van a feledékenységéből és többé se őt, se az unokáját ne is keresse.
Még rengeteg emlék bújt elő, aztán csend lett és totál sötét.

Megfejthetetlen idő múlva egy egyre növekvő fénypontot vett észre. Aztán teljesen világos lett és fölémagasló homályos alakokat pillantott meg maga körül.
Érthetetlen nyelven duruzsoltak, de aztán egyre több értelmes szót is hallani vélt, míg végül teljesen tisztán megértette, hogy róla és a sikeres műtétjéről beszélnek.
Egyszer csak az egyik figura észrevette, hogy őket nézi.
- Nocsak, hát felébredtünk?
- Öö... Hol vagyok? - kérdezte hősünk.
Erre az előző ember:
- Mire emlékszik?
Elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- Most már mindenre.

Hogy ebből mit akartam kihozni?
Már elfelejtettem.
De legyen ez csak az én gondom.